Miért is és mióta forgatom a fakanalat?

Adéle kérdezte tőlem sok – sok héttel ( khm, majd' egy hónappal ) ezelőtt, hogy mióta és miért főzök, de sajnos valahogy nem voltam mesélős kedvemben mostanában … lehet, hogy még mindig nem vagyok, de egyszerűen nincs már képem tovább halogatni a választ :S

Azt hiszem, nincs is semmi izgalmas az én történetemben. Gyerekkoromban nem tanultam meg főzni, még egy egyszerű rántottáról sem tudtam, mi fán terem, egészen addig, míg meg nem ismertem a leendő férjemet. A fehérvári albérletben azonban magamra voltam utalva, kénytelen voltam valamit kitalálni és megalkotni, ha nem akartunk éhenhalni :P

A vicces az egészben igaziból az, hogy én vendéglátós családban nőttem fel, gyerekkorom szinte minden napját a vendéglőnk valamelyik fertályán töltöttem, vagy a konyhában, vagy a pultban vagy a placcon, az asztalok között :o) Úgyhogy bőven lett volna lehetőségem megtanulni, hogy kell lángost sütni, pacalt abálni, brassóit készíteni, oldalast és hurkát sütni :P De valahogy mégsem tettem. Az, hogy a „nagykonyhában” láttam ténykedni a szakácsokat, nem volt kellő motiváció számomra, az anyukám meg, azt hiszem, érthető okoknál fogva, otthon már nem állt a tűzhely elé … így megmaradtam egy mindenevő – főzninemtudó – duci gyereknek, majd fiatal felnőttnek :o)

A korábban említett különköltözéssel vette kezdetét az én igazi konyha pályafutásom, persze akkor még a húsos vonalon. Emlékszem, annyira üres volt a kis panelkonyha minden szekrénye és fiókja, hogy naponta rohantam át a Skálába, csapot – papot hátrahagyva egy – egy újabb szükséges eszközért ( reszelőért, krumplinyomóért stb. :o)) Akkoriban gyakran sült hurka, kacsapecsenye és hasonló a sütőben, ma már képtelen lennék ezek elfogyasztására … érdekes és vicces, mennyit változik az ember az évek során, nem? Szakácskönyvem kb. egy volt, valamelyik nagy magyar klasszikus, Horváth Rozi talán? Már nem is tudom … de az biztos, hogy ez volt az egyetlen segítségem, telefonunk sem volt a lakásban, amivel felhívhattam volna az anyukámat, hogy adjon tippeket.

Aztán egyik albérlet után jött a másik, mígnem végre saját konyhám lett, igaz aprócska, de mégis az enyém volt és ekkor bizony már a vegán korszak javában dúlt az életünkben. Hosszú órákat töltöttem netes receptvadászattal, egyre gyűltek a szakácskönyvek a polcokon, kezdett igazi szenvedéllyé válni számomra a főzőcske! Új utakat próbálgattam és nagyon élveztem! Persze mindez nem lett volna ennyire könnyű és szép, ha nem egy olyan férjjel áld meg a sors, amilyennel! Sosem bántott, bármekkorát is botlottam a konyhában, minden újra vevő volt ( kivéve az indiai kaják ) és tényleg nem válogatott ( nem úgy, mint kedves Apósom és Sógorom … ), bármit megevett, amit elé tettem! :o) Egyre gyakrabban láttunk vendégül barátokat is, akik hősiesen ették a fura, vega kajákat, volt, aki lelkesen, volt, aki kevésbé lelkesen :o)) Én pedig egyre magabiztosabb és egyre kreatívabb lettem, kezdtem igazán a saját utamat járni.

Újabb költözés után végre egy olyan konyhát vehettem birtokba, melyet már én terveztem. Sajnos itt sem lehetett minden úgy, ahogy megálmodtam, de hát az úgyis csak a mesében sikerül ;o) De a lényeg, hogy itt már nagyobb tér áll rendelkezésemre, több eszköz, mint valaha és ezek fontos dolgok, ahhoz, hogy kényelmesen és viszonylag gyorsan tudjak dolgozni.

Viszonylag gyorsan, mert hát amióta megszülettek a gyerkőceim, ez sem megy már úgy, mint régen. Imádom, mikor egy egyszerű tésztára valót sem tudok úgy elkészíteni, hogy ne kelljen háromszor kirohanni a fürdőbe pisiltetni / a nappaliba igazságot osztani vagy éppen az emeletre bibis lábat puszilgatni … hja, nehéz az élet ;o)))

Persze a lányok – koruknál fogva -, nem mindig fogadják kitörő lelkesedéssel anya főztjét, Ők eléldegélnének egy kis krumpli – és borsófőzeléken, paradicsomos káposztán, nyers uborkán, paradicsomon, paprikán és persze tésztán. Ez azonban számomra horror, úgyhogy kitartóan próbálkozom újabb és újabb kreációkkal és igyekszem nem felhúzni magam a fanyalgó kislány pofikon … Eszter néhány hét óta gyakorlatilag semmit sem eszik itthon, annyira megváltozott az ízlése, mióta ovis lett :o(((( Véleményem szerint túl gyakoriak ott a szülinapi torták, a fehérlisztes pékáruk, nassolni valók … de én csak azért sem hagyom magamat!!!!!!!! :o)

No, röviden és össze – vissza ennyi. Számomra a főzés mindig is több lesz, mint egyszerű és mindennapos házimunka, de ezt melyik gasztroblogger ne mondhatná el magáról?! :o)))

Adéle, köszönöm a lehetőséget! ;o)